Erasmus+ képzés Reykjavíkban:
Body-Mind-Nature Connection szabadon,
vagyis a szabadban (és nem csak ott 😊)
2024. július 14. és 20. között az ERASMUS+ program keretében egy hetet Izlandon tölthettem.
A spanyol PMS ERASMUS+ (PMSE+) nevű képzésszervező cég Izlandon állomásozó részlegének kínálatából ezt a kurzust választottam: "Body-Mind-Nature Connection weel-being for a fully awareness and healthy lifestyle, outdoor and environmental sessions" magyarul (test – agy (lélek?) -természet kapcsolata, jóllét a teljesen tudatos és egészséges életmódért, szabadtéri és környezetvédelmi foglalkozásokat, röviden Test-Lélek-Természet, még rövidebben, a képző által használt formában: BMN.
A csoportunkban négyen voltunk magyarok, valamint szlovén, francia, litván, spanyol és német tanárkollégákkal alkottuk a 15 fő csapatunkat. Tanárunk Elena Giner spanyol tréner volt. Elena élete a sport és az egészséges életmód: nagy lelkesedéssel beszélt nap-mint nap a testmozgás, a helyes táplálkozás jelentőségéről, nem láttuk nem mosolyogni, lendülete ránk is átáradt. Biztos, ami biztos, a gyakorlatokat bemutatta, spanyol akcentusával szó szerint kézzel lábbal elmagyarázta, mit is szeretne tőlünk. A kurzus végén pedig mindenkivel megígértette, hogy "hétfőtől" komoly változásokat eszközöl életében az egészségéért. Én azt ígértem meg, hogy a biciklim nem csak dekoráció lesz a házunk mellett, hanem használni is fogom az autózás rovására (ez még nem jött eddig össze, pedig már túl vagyok minimum egy hétfőn )
Mit csináltunk a hétfőtől péntekig tartó kurzuson? Reykjavík egyik központi szállodája (Center Hotels Midgardur) volt a bázisunk, itt zajlottak a napi képzések, a beltéri feladatok, a résztvevők - vagyis mi - rövid előadásai országainkról, városunkról, iskolánkról, és nem utolsó sorban az egészséges reggelinket is itt fogyasztottuk el. Kipróbáltunk számos agyi koordinációs feladatot, például a balkezesek jobb kézzel, a jobbkezesek bal kézzel festegettek japán kandzsi jeleket. Minden nap jutott bőven kültéri programból: az ötből három nap a sétatávolságra lévő parkba mentünk, egyszer tömegközekedéses busszal megközelíthető hegyes-dombos-kilátós részre látogattunk el egy jó félnapos hegymászós programra, illetve utolsó nap strandoltunk. Ha valaki korábban azt mondja, hogy elmegyek azért Izlandra, hogy egy parkban, ismeretlen társakkal 50+-osan, labdázzak, nem hiszem el... De volt más öröm is a labdázáson kívül: egyszerű csapatjátékokat játszottunk. Semmi komolyra nem kell gondolni: kipróbáltuk a vakon sétálást, a "gólyaviszi a fiát" -játékot, a fogócskát különféle kombinációban, vagy csak egyszerűen nyújtó, egyensúlyozó, vagy egyszerű erőnléti feladatokat végeztünk, és közben figyeltünk a légzésünkre. A hét utolsó napján a főként helyiek által látogatott strandra mentünk. Hihetetlennek hangzik, de nem volt több 12-13 foknál, mégis bátran megfürödtünk a kis strandolásra kialakított homokos öbölben (megkóstoltam, sós vize volt), előtte-utána viszont a jó kis melegvizes minimedencékben örültünk annak, hogy itt lehetünk, ennyi szépségben lehet részünk. Az itt töltött egy hét alatt elmondhatom, hogy jelentősen kiléptem a komfortzónámból. Kimondottan örülök, hogy nem igazán tudtam, mire is vállalkozom, mert nem mertem volna belevágni. Ha előre tudom, hogy főként testnevelés és angol szakos tanárkollégák társaságában tölthetek egy hetet, akik vagy nálam jóval jobban tudnak futni, kúszni, mászni, úszni (mint a medve az ember ellen, mikor is esélyünk sincs a menekvésre, halál fiai vagyunk), szóval 100%, hogy nem ezt választom. Kár lett volna pedig kihagyni, legjobb döntés volt belevágni! Vagyis néha jót tesz a tudatlanság... Sokkal kevesebbet képzeltem a testi erőmről, izmaim, lelkem, agyam igényeiről. Már-már elhitettem magammal, hogy az a normális, amit én csinálok: végül is kicsit minden nap tornáztam, igyekeztem egészségesen étkezni, és viszonylag stresszmentes életet élni akkor is, ha néha (vagyis inkább gyakran) túlterhel(t)em az agyam a mindennapi feladatokkal. A 2. nap letöltöttem a mobilomra egy lépésszámláló alkalmazást, itt láttam, látom, hogy a délutáni túrákkal együtt igen sokat sétáltam, jártam-keltem, hegyet másztam, vagy csak lépkedtem, amit éppen kellett a napi program szerint. Jó volt rádöbbenni, hogy tudok napi 20 kilométert gyalogolni hegyre fel és hegyre le, tudom tartani a tempót a fiatalabbakkal, el tudom felejteni a fáradtságom akkor, ha van előttem cél, van mellettem valaki, akivel beszélgethetek, és mellesleg nincs melegem, nincs kánikula.
Utolsó nap a strandon, a melegvizes medencében csücsülve beszéltük át a hetet. A lezáró körkérdésben feladatként kaptuk, hogy átgondolkodjuk, a hét során tanult dolgokat hogyan fogjuk az otthoni lehetőségek közé beépíteni, vagyis az iskolai tanításba és saját életünkbe, illetve kollégáinknak hogyan, milyen módon fogjuk az itt szerzett tapasztalatokat átadni. Itt, a medence partján, - gondolom, a pihenni vágyó izlandiak nem túl nagy örömére – történt meg a tapsolós, vidám, igazi spanyol hangulatú "Certification Ceremony". Akkor már indulásra készen álltunk, vagyis átöltöztünk. Aki maradni szeretett volna, az maradhatott, ezért történt az, hogy az utolsó közös, mondhatni, hivatalos, kurzuszáró képünkön van, aki kabátban mutatja a bizonyítványát, míg mások bikiniben, úszógatyában álldogálnak és teszik ugyanezt. Nagyon kifejezi a kép, hogy milyen utat jártunk be, milyen határokat feszegettünk a héten. Bikinitől a kabátig! Végül is "csak" annyi történt, hogy megtapasztalhattuk testi erőnk végső határait (én biztos), kipróbálhattunk meglehetősen új technikákat, módszereket, hogy bevethető eszköztárunk bővüljön a "body and mind", vagyis test és lélek által, a test és lélek érdekében, a miénk, és mások testének, lelkének érdekében.